Macska?! Jaj!
Doktor Mauyori Euobe, özépeletai atomredaktor piszok régen érezte ilyen piszok rútul magát. Már az is, ugye, hogy nem volt doktor (nem hogy orvos-, de még egy gyüttment bölcsész sem), eleve “ok az ivásra”. Volt. Volna. Volt volna. “Vlná, vlná, bávlná” – forgatta a karamellás szavakat, jólesőn, a szájpadlatban: addig sem érzi a föl-fölkéretőző ávós savakat… “Ávós a gyököd, baromarcú baba, nézz már magad alá!” – de ott aztán tutira semmi sem volt, ha csak… “Csordogálunk, mint a napok, mi? Mint a csapok… Csapok a napokba, napok a csapokba. Mellesleg, nem vagyok a savak embere. Sem. Ne legyek többé nemesember!”
Hullámzott hazafele. “Vlná, vlná, bávlná” – ez legalább megvolt. Nem úgy, mint a lába. Annak folyvást utána kellett járni. Faltól falig. Balvást legalább volt fal. De jobbról szinte semmi. “Az ember mindig falakba ütközik – ez volt a fater fixa ideája. De hol itt a fal, kérdem én szeretettel? Hoppá és hulla!” Pihengetett a doktornak se doktor egy hirdetőoszlop tövén. Fölcsápolt lassan, ahogy hoppáhullához illik, s tapogatta az hengert körbe-körbe. MÁTRIX-MÁTRIX-MÁTRIX-MÁTRIX-MÁTRIX – “Jesszusom, befalaztak!” Odaföntről a könnyek elindultak sorstársat keresni, s alant a két vlná csöndesen összebékült.
Doktor Mauyori Euobe fölállt, ahogy a lelke bírta. “Elindultam metatér’, de beszívott a metatér” – röhögött magában, mint aki rálelt valamire. “Otthon van tejecske” – ezt nem mondta, csak tudta.
Hosszúnak ígérkezett az út és rögösnek. “Kigomboltattatooom!.. – nyújtotta, mint a jódlisok, csak fuldokolva. – Ha volna kivel.” Ez annyira fájt, annyira méltatlanul fájt, hogy már-már meghidalt tőle. Ha az a falacska elébe nem siet, most vajh’ minek a tövében keresgélne? Hol ücsörögne, ingatva két szép, okos fejét? “Margit, Margit, koszos pillangó, mért hagytál el engem? Ki a jobb? Magyarok!!!…” Csak két sarok, s abból az elsőt már abszolválta. Ám az a másik, a fordulóval, bizony húzós lesz. Különösen, hogy csak balodalt vannak házak. “Imádom a baloldalt! – föl is kurjantott Euobe doktor, égnek is csapta csápjait, de még a fizika is kevés volt hozzá, hogy egyensúlyban tartsa. Most a fetrengést gyakorolta. Aztán a túlélés-próba jött, ha nem is önként. Noha dalolva: “Balul voltunk mostanáááig, balgák voltak ősapáááink, regörejtem, hej, regörejtem!” “Baloldalt van a szívem, a májam??? – no meg a fele pájslim…” “Tüdőn túli szabaddobás! Pfúúúj, bíró!”
Énekelni jó volt, de doktor Mauyori Euobe hányatott életében most az önvizsgálat kora köszöntött be. “Sehol se vagy, dottóre!” Ami praktice igaz volt; idétlen idők óta egy tapodtat sem haladt előre. Annál is inkább, mert a földön ült, s állával a mellét célozgatta. Óvatosan menetirányba csalta a búráját: érezte, ahogy a lé meglódul a fejében. Ravaszdin fölfelé pislogott, akár a béka, aki ki akarja triblizni a csizmát. Méricskélte az esélyeket: ha föl tudna állni, már csak pár méter volna a sarokig. Ha jól számítaná ki a járda széle-hosszát, talán simán bevenné a kanyart, és akkor a lendület akár még a kapuig is kitartana.
Hogy, hogy nem, végtére is fölállt. Imbolygott, mintha csak belehimbálna lazán a lódulásba, akár a síugrók. “A másnapos versenyző következik. Doktor Euobe a sáncon! Jó a rajt, hihetetlen iramban gyorsul, fantasztikusan tartja az irányt! Elképesztő, kérem, a versenyző szlalomozik, ilyet még nem láttam: kombinálja a sáncugrást a lesiklással...”
Doktor Mauyori Euobe, özépeletai atomredaktor kimászott lassan a trabant alól. Ez is fölért némi diadallal. Ám hagyjuk most kicsit magára! Ne nézzük esendő korpuszát, ahogyan a kulcskereső játékot előadja, s ne figyeljük, miként araszol hasmánt a lépcsőn fölfelé. Ne játsszunk sem vele, sem a magunk kisded játékaival. Csüggedjünk picit! Hagyjunk időt, képekkel betöltetlent, magunknak is, neki is, amíg végtére odaér az üres lakásba, és föltépi a fridzsider ajtaját.
Kiömlő fényben látjuk őt, bámulván szája szegetten a kiömlött tejet. Savanyú szag árad a hűtőből, s lassan elindul a lé kifelé. A doktornak most a halála perce jött el. Keze a torka felé rándul, de a fülét találja el; azt marcangolja sírva. Letérdel, s lefetyel. A bűz orrába nyomul, s oly hirtelen émelyedik meg tőle, hogy megpördül, akárha hasba rúgta volna önmagát. De megcsúszik az iszamos nedveken, hanyatt vágódik, s feje belémerül a jégszekrény rideg világosságába. Bámul üvegesen, fölfelé, s szeme egy bontatlan zacskós tejre réved, a fölső világban. Óvatosan, nehogy megtörjön a varázs, kitolja testét a rideg padlóra, belekotor a semmibe, s végtére fölszakad sebzett torkából a diadal: “Anyám, te vagy árva fiadnak utolsó csillaga!”
A jeges zacskót kapkodva hol a homlokára, hol a mellére szorítja, majd fogaival vadul fölszakítja. Gerincig löki hátra a tarkóját, s mohó ajkait a nájlon csöcsre tapasztja. Nem bír a vágyával: megpumpálja a zacskót, áradjon el a hideg tej a torka lüktető üregében! – s ha folyik mindenütt, ha folyik parttalan, hát csak ömöljék!…
Nem ömlik s nem folyik, csak buggyan; a zacskóban már megaludott a tej. Még hogy megalvadt: meg is erjedt! – az atomredaktor torkából lávaként fröccsen, és hömpölyög kifelé. Sok volt ez már a csalódásból. Sok volt a balga hitből. A doktor hányatott elméjét józan megfontolás keríti hatalmába. Mintha kívülről látná saját magát. Úgy szemlélődik, mintha nem magát szemlélné.
“Káposzta!” – de tudja, hogy káposzta nincsen. “Lemegyek sörért” – ez is csak egy volt a talmi ötletek közt. “Kefír!” – ha volna is, a hűtőajtót sohasem fogja többé kinyitni. “Forró húsleveske, Margit, ahogy csak te tudtad főzni! Margííít, mért hagytál el engem?” Imbolygott a doktor a lét s a létezés margóján. “Édes kömény!” Az megpurgálná. De ahhoz föl kéne egyenesedni. És akkor már kipróbálhatná a wuduvidítót is, hogy aszongya “végy két deci boci…, frászt! paradicsomlét! … ámde paradicsom nem lét! Úgyhogy eleve nincs misung… Vész húúúrja zsong, misung busong a szááájon.” Maradna még a libafröccs, a citromos limonádé, na meg persze a jó öreg szódabikarbóna.
De nem marad, mert doktor Mauyori Euobe már nem lát kifelé. Odabent bolyong, törékeny tudata tükörtermében. Az anyukáját keresi szipogva. Elő is libben ő minden tükörből, de mire odaérne, robban az üveg és a szilánkok a szemébe harapnak. Inkább leül a szoba közepére. “De sokan vagyok” – mondaná, ha látna. Így majd csak hallja, ahogy Mária fölébe száll, belékarol a hónaljába, emeli föl és támogatja, mirhás szavakat súgván a kisfia fülébe. “Vlná, vlná, bávlná” – ez hullámzik gyapjasan az agyában, térbetyűlvén a vécé padlatán. Akár Martinovics ama farönköt, két karjával átöleli szelíden a hűvös küblit – s ujját lassan befelé fordítja…
Mányoki Endre tárcája, 2003
