Koldusok irodalma
Budafokon laktam albérletben, jó húsz éve ennek. Ahogy az 58-as busz kapaszkodott fölfelé a kanyargós emelkedőn, volt időm szemlélődni. És az út egy rövid szakaszán rendre ugyanaz a látvány fogadott: egy löszös mélyedésben, falba vájt üregek előtt gyerekek játszottak, és ruha száradt a kihúzott pertliken. Emlékszem, ösztönösen elhárítottam magamtól a fölismerést: ezek az emberek itt barlangokban laknak. Soha le nem szálltam a buszról, hogy közelebb menjek hozzájuk, s legalább felülről megbizonyosodjam róla: nem érzékcsalódás áldozata vagyok. Később olvastam is valahol a budafoki barlanglakásokról, még képeket is mellékeltek a cikkhez, de azok a barlangok a háború előtti valójukban mutatták magukat: a család kint állt a napon, bár odabent a barlang torkában tömör volt a sötét. Beállított csoportképeket rögzített a kamera, ám a látvány nem volt hamis; a riporter láthatólag ismerte azt a világot, melyet kellő s illő távolságtartással ábrázolt. Nem csupán a dokumentálás szándéka vezette, de a kívülről jött, s a maga civilizációjába visszatérő ember józan megrendülése is. Emlékszem, néztem az arcokat – és nem láttam rajtuk kétségbeesést. A nyomor persze kiütközött a képen, de valamiképpen a derű is – mintha a képnek nem kellene végleges s legkivált nem végletes állapotot ábrázolnia.
Csak annyira szégyelltem magam, mint később a Stalter György által készített fotók láttán; azok is szerkesztett ábrázolatok voltak, s őket se lengte be a tragédia aurája. Cigányokról szóltak a képek, akik elhagyott bányásztelepeken, sivár alföldi tanyákon éltek, láthatólag irgalmatlan körülmények közt – s mégsem volt az arcukra írva semmi, ami elveszettségre utalt volna. De beletörődés sem. A tekintetek nyíltak, kíváncsiak, gyakorta szomorúak vagy mélabúsak. De még gyakrabban derűsek. Talán a fényképezkedésnek örültek, az eseménynek, amely közel hozta hozzájuk a civilizációt – mintha általa ők is a részeseivé lettek volna.
Sohasem vettem a bátorságot, hogy közelebb merészkedjek a budafoki barlangok lakóihoz. Talán mert titokban, az agyam hátsó rekeszeiben, ama régi és új képekkel töltöttem ki azt az űrt. Talán féltem. Biztosan nem attól, hogy megvernek vagy megesznek. Inkább attól, hogy ha sorsközösséget nem is, de szolidaritást vállalnom kellett volna velük, s annak minden következményét. Ehhez voltam gyönge. Tudom, megvolt rá minden okom: magam sem éltem valami fényesen, albérlet albérletet követett, gyerekkel, vergődő családdal, alig is kivehető jövővel… Nem szálltam le a buszról, amíg csak el nem tűnt a látómezőmből a löszfal előtti kötél a száradó ruhákkal. Jól emlékszem, megkönnyebbültem akkor. Lám, valahogy sínre került az életük, nyilván kaptak lakást; ezt a lehetetlen állapotot a maga lassú s otromba módján végtére mégis fölszámolta a hivatal.
Aztán már nem tudtam, még ha akartam volna sem, elkerülni őket. Nem én mentem közelebb hozzájuk – ők jöttek közelebb hozzám. Eleinte csak egy-egy tűnt föl, kapualjakban, aluljárókban, pályaudvarokon; kukában keresgéltek, aludtak a parki füveken, ültek a padokon. Olyanok voltak, mint a kívülállók. Mintha merő kalandvágyból hagyták volna oda a maguk világát, s jöttek megszemlélni a miénket. Bessenyei György (s Voltaire, Karinthy) vademberére emlékeztettek, akik valahogy rávallanak a civilizációra, melyből ők kiléptek. Melyet odahagytak, talán azért, hogy kívülről vizsgálják a természetét. Tekintetük akkoriban még nem volt üres; firtató volt inkább, mosolytalan, metsző szürke. Ha a Stalter-i kedélyt nélkülözte is, de a dacnak annál inkább megfelelt. Ruházatuk, emlékszem, jobbára viseltes volt, de még nem rongyos, ápolatlan. Huszonöt kilós túlélő szatyraik, bennük az összes holmi és az iratok, még épek voltak, de már kezdtek vészt jóslóan összegyűrődni; a koponyájuk gyötörte meg, mely kínzó éjszakákon alvás helyett hánykolódott a szükség adta fejaljon.
Akkor születtek meg, tízezrével, a koldusok. A szocializmusnak nevezett ordenáré hazugság felnőtt, gyámoltalan gyermekei. De sokat is beszéltünk az elmúlt tíz esztendőben a „magasabb rendű társadalom” nyomasztó örökségéről – államadóság, identitáshiány, kirabolt természet, versenyképtelen ipar, hasznavehetetlen politikai intézmények, – pedig csak rájuk kellett volna nézni, hogy az arcunkba csapjon a „minden oldalúan fejlett ember” látványa. Ők a mi örökségünk. „A bezárt munkásszállók, fizethetetlen al- és főbérletek, használhatatlan mozdulatok és konvertálhatatlan tudások népe. Ők, a koldusok. Nem kellenek már senkinek. Nem kell a kezük, a lábuk, a fejük, a szívük. A posztmodern kornak nincsen szüksége még ágyútöltelékekre sem.” Ők azok, akiket utolsó rángásaival még meg tudott szülni a múlt – akár a fekát a férges, fekélyes belek. S a salakot most, mint akinek semmi köze hozzá, másokkal igyekszik eltüntetni; az ő orrát már facsarja a szag. Ő már kimosakodott, gatyát váltott, öltönyt szabatott korcs testére. Most éppen telefonál.
Az önkormányzatot hívja. Először panaszkodik, aztán követel, kisvártatva fenyegetőzik: „Tűrhetetlen állapotok uralkodnak a környéken. Koldusok szállták meg a barlangokat. Ez volna Európa? Tudatában vannak, mi az ország elemi érdeke? Befektetőink komolyan fontolgatják… – szinte hallom a hangokat, bár nem tudhatom, hogyan zajlik „magas szinten” az efféle egyoldalú diskurzus: nem én vagyok a vonal egyik végén sem. Csak azt tudom, mi történt a legalsó régióban. Ott falaztak. A barlang bejáratát téglázták-malterozták, hogy féltucatnyi révült túlélőnek nehogy göröngy koppanjon a fejére. „Életveszélyes” – kenték, s kenik folyvást lakályos ábrázatukra a szocialista humánum pomádéját. Kencéből van bőven, jut belőle Van Beuwen úrnak is; neki otthon már kifogyott a gyarmatárú bolt rezervája, ám nálunk ingyen is hozzájut.
Életveszély? – természetesen. Hiszen köztudott, hogy Magyarország (is) geológiai törésvonal mentén fekszik. A civil emlékezet őrzi is Berhida emlékét, a történelmi pedig Komárom drámájáét: ott, háromszáz éve sincs, „forrt, bugyborékolt a Duna vize, mint kénbűzös kotyvalék Belzebub üstjében”, míg köveire nem hullott szét a város… (Mily’ sajnálatos, hogy erre a vízióra akkor nem révedt föl senki, midőn vizenyős lelkű szakembereink duzzasztógátat terveztek ugyanerre a tájra.) De piha! – jöhet eső, lehet sár, sőt még a Föld is megremeghet, és akkor bizony jaj lenne szegény odúlakóknak. Ám akikben oly mélyen él a humánum (filantrópiát írnék szívesebben, már csak a fentebb stíl kedvéért is, de félő, hogy a múltnak kútjába nem ugorna utána senki), nos, akikben oly mély gyökeret vert az emberszeretet, mint megélhetési politikusainkban, kalkulátor menedzsereinkben és néptelen bürokratáinkban, azok ily’ súlyos lelki teherrel aligha mernék álomra hajtani frissen vasalt fejüket. Befalaztatják inkább a lukat, megóvandó esendő honfitársaikat az életveszélytől.
Máshol ugyanis nem fenyeget veszély, legkivált nem életveszély. A téli égbolt takarója alatt, mínusz 20 Celsius fokon (sajnos nem tudom átszámolni Fahrenheitre, pedig az a modernebb) nyilván sokkal biztonságosabb az alvás, mint a jancsikályha mellett – nem is értem, miért takarják el a balgák holmi szedett-vedett nájlon sátrakkal a varázslatos égi látványt.
De ugyanilyen biztonságosak a szállók is. (Jézusom, de szép szót is alkottunk: szálló! Szállás. Csupa melegség, otthonosság, kellemes lebegés, távlat! – és persze semmi luxus. Éppenséggel nem szálloda, de majdnem! A „megszállást” pedig azonnal elfelejteni!) Kicsit ugyan zavarhatna az „átmeneti” jelző, de azt majd puhábban ejtjük, szinte hangsúlytalan, mint valami mellékes körülményt. Megtanítom: „átnti”, így. Ott már délután négytől sorba lehet állni, és aki bejut, annak korántsem biztos, hogy ellopják a pénzét, a papírjait, a váltó zokniját vagy „csupán” a gyereke fényképét. Ott családok is lakhatnak, bár „átntileg” más-más szállókban, de látogatás, természetesen, van: odakint az utcán, reggel kilenctől délután négyig. De hát minek is kéne a nyomort szaporítani? – ám ez már merő cinizmus és oly kíméletlen vád, hogy menten el is mentem…
Nagyon jó ez a rendszer. Kiküszöböli az életveszélyt. Már ha tudja az árva, melyik maffiához csatlakozzon. Ha téved, akkor sem áll fenn közvetlen életveszély: jobbára csak kirabolják, megverik, foglyul ejtik.
Túlzás ez, elismerem. Annál is inkább, mert hírek, szóbeszéd, riportok, cikkek – belőlük származik minden ismeretem arról, hogy van egy formája a túlélésnek a ma Magyarországán, ahová cseppet sem véletlenül nem kívánkozik be senki, aki életben akar maradni, és aki tudja, hogy az a világ miféle. Szociológus legyen a talpán, aki majd leírja. Még nem írta senki. S miért nem? – mert hiányzik a tudomány mögül a megélt s megírt tapasztalatok sokasága. Mert ebből a valóságból nincsenek adatok. Mert a „modern” szociológiai eljárások itt eleve kudarcra vannak ítélve; a hajléktalan még a terepen dolgozó szociális munkás iránt is bizalmatlan, neki sem ad ki magáról s kiváltképpen nem a viszonyrendszeréről használható adatokat. Valami ugyanis hiányzik a rendszerből: a szociográfia. Meglehet, idejét múltnak tetszik a műfaj; sokan mondták már, hogy mesterséges és időleges képződmény volt a szociológia és az irodalom határmezsgyéjén. De átmeneti (hosszasan átmeneti) korokban mindig nélkülözhetetlen volt. Mert a szociográfia lényege éppen ez a kettős karakter: részint tárgy- és terepismeret, precizitás és adat-tisztelet, másfelől azonban a megformálás írói képessége. Az a viszony, ami időről-időre ugyanazon metszetben képes megjeleníteni – szélsőségesen fogalmazva – a koldust és a királyfit.
Apropó, Mark Twain! Meglehet, nem is a szociogáfia hiánya a legkínzóbb – hanem az irodalomé. Hiszen az Erdei Ferencek hatása fölfelé terjed, s széltében; az értelmiséget és a politikát befolyásolja. De az irodalom visszafelé is képes hatni, mi több, éppen az a szerepe a fontosabb. Tömörkénytől Móriczon és József Attilán át Nagy Lajosig, Féjáig, Sinkáig és Szabó Zoltánig (de el egészen Tersánszky-ig és hovatovább Galgóczi Erzsébetig, sőt Kassákig) a magyar irodalom a modernitását ugyanonnan vette, ahonnan a lelkiismeretét: magából a közvetlen valóságból. Illyés így lett – Somlyó György érzékletes megfogalmazásával – Párizs parasztjából Ozora írója, és teoretikus legyen a talpán, aki a Puszták népéről bebizonyítja, hogy provinciális (miként akadt, aki Nagy Lászlóról, nagy nyilvánosság előtt, megpróbálta)…
Eltávolodva kissé a koldusoktól és egyéb megnyomorítottaktól, bár pillanatra sem feledkezve meg róluk, be kell látnunk, hogy a magyar irodalom óvatosan, szinte föltűnés nélkül kihátrált abból a valóságból, melyből az elődei modernsége származott, s melyben az ő lelkiismertük gyökerezett. Hosszú sora van annak, miért történt ez így, ahogyan történt. Legyen elég annyi, hogy a magyar írók másként ítélték meg a helyzetüket. S ezúttal arról se essék szó, hogy lett-e egyéb haszna, értéke a döntésüknek. (Meggyőződésem, hogy lett; Mészöly Miklóstól Esterházyn át Nádas Péterig, Krasznahorkai Lászlóig és Bodor Ádámig szinte átláthatatlan a zárt rendszerek belső gazdagsága. De a zárt rendszerek nehezen nyílnak fel, s el sem is lehet várni, hogy az legyen a programjuk. Az ő értékeik abban a szerkezetben ismerhetők föl s értelmezhetők, ahol megszülettek; az európai kultúra nem először és nyilván nem utoljára öltötte magára Hölderlin, Kleist, Rimbaud, Witkiewicz, Kafka vagy Musil alakját.)
A diskurzusnak ma nem arról kell szólnia, hogy értékes-e vagy értéktelen a közelmúlt s a jelen magyar irodalma – ez csak az elfogultságok és a hatalmi játszmák szintjén merülhet föl. Hanem arról, hogy mit kezdjünk a szellemi képviselet nélkül maradt országgal? Azzal az országgal, melyet nem jelenít meg hányódó sorsában és hánykolódó „személyiségében” a saját intelligenciája, első helyen említve az íróit. Ki lehet rajtuk kívül, aki felelősséget vállal s visel értük? Ki lehet az, aki érti őket, és meg is tudja formálni a sorsukat?
Talán Van Beuwen úr?
Magyar Nemzet, 2003. február 9.
