A csíny

 

Álmosligeten közel esett a kocsma a templomhoz. Semmi különös nincsen ebben, a kocsma kevésbé álmos Ligeteken is közel esik a templomhoz.      

      Történt egyszer, hogy fetrengett a röhögéstől a Polgári Kör népe, de nem bent az ivóban, hanem előtte, a járdán. Azt röhögték, hogy Munkácsy Melinda zokogva vonaglott a saját sarában, odaát, a szemközti buszmegálló peronján. De ez még semmi volt. Az ellenben több mint ok a vigalomra, hogy éppen ekkor kezdtek szállingózni a miséről a hívek, s torpantak meg Melinda különös fürdőzése láttán. Némelyek legott a széttárt ujjaik mögé rejteztek, s visítoztak, akár egér láttán a hajadon lányok. Mások, az emberebbje, odarohantak Munkácsy Melindához, s próbálták őt a csúfságából valahogy kiemelni. A műveltebbek később úgy mesélték: maga a Laokoon-szoborcsoport sem lehetett oly fertelmesen büdös (a műveltség nem mindig jár együtt a képzavar iránti érzéketlenséggel, a szerk.), mint akik ezt a gubancot alkották.

      A Polgári kör népe ezen már annyira elrévedt, hogy némelyeknél fönnállt a veszély: maguk is a Melinda sorsára jutandnak. Ha valaki akkor elfogulatlan szemlélőként arra járt volna, s legkivált ha szárnya van és föléjük libben, bizonnyal így emlékezne vissza a jelenetre: balról a kocsma népe hentereg, magát markolva, tépve, rángva – s jobbról, a másik járdán mások ugyanezt teszik, de ellenkező kedéllyel. A két boly közt meg szenvtelen húzódik a főutca rekkenő aszfaltja: nyár van, kopasztó kánikula. A szemlélő még arra is fölfigyelhetett volna, hogy a templom tornya tövéből néma iszony, a polgári kör kopott vörös csillaga alól pedig magányos, diadalmas üvöltés csap föl az égnek.

      Az iszony Vak Kántás Péteré, az üvöltés Kántás Kis Andrásé volt. A történet pedig a miénk.

 

Kezdjük el azzal, amit senki olvasó nem tudhat. Álmosligeten a Polgári Kör valójában nem a polgári kör neve volt, hanem azé a csapzott csapszéké, mely az egykor volt Polgári Kör oldalában nyert tanyát a Tanács, a Téesz vagy az Áfész kifürkészhetetlen, bár nem érthetetlen kegyelméből. S bár az épület többi része sem volt kevésbé viharvert, annyi ereje maradt még a pallérozottabb időkből, hogy elbírja hátán az egykor valóban vörös, korábban villanykörtékből kirakott csillagot. A horpadt házban eleinte még élet is akadt: úttörők dalolták benne a mintamókust, kiszisták tettek hamis fogadalmat a pártra meg a népre, akikkel egy az utuk. Aztán ez is elmúlt, mint Csövi Veréb, a falubolondja koponyára száradt bánata, ha valaki véletlenül fizetni találta a fröccsét. A düledező falak mögül egy ideig még ki-kirajzottak ötkor az irodisták, mígnem a kocsma magára maradt – s átkeresztelkedett Polgári Körré.

      A Polgári Körbe az emberek jobbára inni jártak, de ezt az állítást árnyalni célszerű. Mert például Doncsev Sztoján, a fuvaros itt tartotta fönn az irodáját (míg el nem tűnt váratlan s nyomtalan), Antal Juszuf örökös sakkpartit vívott Jejtelesz bácsival, a dolgos, bár jobbára munkanélküli szűcsmesterrel, Árgyelán, egykor volt királyi főkertész ingyen telket bérelt a hátsó udvarban, s a söntéspult mellől serkentette növésre a palántáit, Vargyas Sanyi meg, az oroszra átnyergelt francia nyelvtanár három viccet mesélt egy nagyfröccsért. De amiben mindenki közös volt: a Pici Baba iránti forró, s csöppet sem éteri szerelem.

      Pici Baba vette ki gebinbe a Polgári kört még annak 1041. sz. Kelet-Pesti Áfész italbolt korában, s ő volt benne a mindenes. De ezért még nem járt volna hódolat, noha messze földön – a közeli temetőtől egészen az Akadémia telepig – itt mérték a legjobb csígert. Pici Baba egyszerűen szép volt. Szép volt az ájulásig. Orcája mint a csecsemőé, ártatlan és kerek, szeme szelíd, mint a mézes kukoricán hizlalt dodómadáré, száján szakasztott Gioconda-mosoly... S hozzá a vastag combok, a rengő tompor és nagyharangként lendülő keblek: aligha lehetett férfiember, akit nem rántott meg a görcs Baba közeledte láttán.

      Egy ilyen férfi volt csak: Gózon, a Görög. Senki sem tudott róla semmit. Azt sem, miért Görög, és azt már végképp, hogy nem Gózon a neve. Miért pont Görög lett? – mi sem fogjuk megtudni soha. De azt elárulom (az elbeszélői pozíció és a Hegel-i magaslat összefüggésének tanulmányozása céljából korabeli esztétika-jegyzetek beszerzését javasoljuk, a szerk.), hogy a valódi neve Kántás Kis András volt. Őt már ismerjük: a vedlett vörös csillag alól az ő diadalüvöltése csapott föl az égre ama kopasztó kánikulai délutánon.

      Odabent az üres söntésben ezután egymásba kapaszkodott két kígyóhideg tekintet: a Gózoné meg a Pici Babáé. Kántás Kis Andrásé meg Munkácsy Katinkáé.

      A történet most a régmúltban folytatódik.

 

A Kántás-famíliában kitört a belviszály. Hazajött Józsi, a kisebbik fiú, és beült a közösbe. Magától ment el vagy három esztendeje, de nem magától jött vissza, hanem hívásra. Az apja, Kántás János küldött neki levelet, s ki is bélelte a kopertát  indigóba csomagolt száz piros forinttal; bölcs ember volt az öreg paraszt, sejtette, hogy vasútjegyre se futja a tékozlónak. De nem a szeretet, s nem is a krisztusi megbocsátás vitte rá a cirkalmas kérésre, hanem csak a tehetetlen düh, amit az otthon maradt idősebb fia, ifjú Kántás János iránt érzett csitíthatatlanul. S hogy mi volt a fullánk mérge, melyet ifjabbik Kántás János napra-nap az apja lelkébe fecskendezett?

      A szőlő leve volt az, azé a szőlőé, melynek tőkéit a fiú oly makacs önfejűséggel szorgalmazta szántóra-legelőre telepíteni, mondván, hogy az utat, mely a két tag között húzódik, maga a Jóisten is csapszék mellé rendelte. Húzta az igát János, szántott és legeltetett, vetett és kapált, etetett és itatott, ahogy a rend diktálta, de nem múlt el este, hogy ne pörölt volna a maga igazáért. Nem hallgatott az a Belzebubra sem, nemhogy az apjára. Eladdig, hogy idős Kántás János árkust szerzett és tollat fogott: levelet írt a földtől elfutó kisebbik fiának, jönne haza és venné át tőle a gazdaságot, mert János el van szánva rá, hogy végveszélybe sodorja minden életüket.

      Hazajött Józsi, János meg azon nyomban elment. Ami rajta volt, ruhából is csak annyit vitt magával. Az ajtóból még megköszöntötte öccsét s biccentett az apjának-anyjának. De a kaput már úgy vágta be maga után, hogy kitörött az öntöttvas zár nyelve. Úgy is maradt, mert Józsinak csak annyi gondja volt a reparálására, mint a többi háztájra: semmi.

      Ifjú Kántás János még aznap beállt a Munkácsy-portára napszámosnak. A reggel azonban már a megyeházán találta; névváltoztatásért folyamodott a hivatalban: Vak Kántás Jánosra kereszteltette át magát, s a hatóság nem látta okát az ellentmondásnak – legalább is így emlékezett Sári néni, a kilencvenes éveinek derekán is virgonc eszű szomszédasszony. „Fél esztendő se pergett le az idő nyakában, midőn János oltár elé vezette Munkácsy Margitot, folytatta, a nála kilenc ősszel hervadtabb hajadont, aki egyedül ápolta magatehetetlen apját, Munkácsy Bíró Mártont, Cinkota egykori urát s bíráját, ki még időben váltókra s feslett nőkre cserélte ősei karnyújtásnyi domíniumát. Nem maradt a birtokból semmi, csak a cinkotai kavicsbánya fölött terpeszkedő cserjés-löszös domboldal.” Ide vezette ki frissen vett feleségét, a szemre nem szép, de szelíd Margitot Vak Kántás János az esküvő után, és itt mutatott csöndesen körbe: „Szőlőt látsz itt, Margit, ha nem látod is. Bor fog innen folyni, ha addig élek is.”

        

A történet továbbra is a régmúltban folytatódik, de több lesz benne a homály (az elbeszélői pozíció és a Hegel-i magaslat eme újabb dilemmáját későbbi esztétika-jegyzetekben tanulmányozhatjuk, a szerk.) Elég az hozzá, hogy a mesélő annak ellenére sem tud mindent, hogy bevallja a nyilvánvalót: maga is Álmosligetről származik, bár a kíváncsiság csak mostanában térítette vissza.

      Biztos, ami biztos: Munkácsy Bíró Márton kisvártatva visszaadta lelkét a Teremtőnek. Fél világra szóló temetése volt – Cinkotáról ugyanis nem jött el senki, csak a ligetiek düledeztek a tor roskadtra terített asztalai között. Vak Kántás Jánosnak már ez se nagyon tetszett: a gyaloghordóban rejtegetett családi aranyat ő föld- s szerszámvásárlásra fordította volna inkább, mintsem hogy a gyülevész népség az ő pénzén a mások borát vedelje. „Becsülöm magát, János, mert dolgos és elszánt ember – mondta volt Vak Kántás Jánosné, született Munkácsy Margit –, de apám szent akarata volt, hogy a népe vigadjon az ura temetésén, és ne sírjon.” Nagyobb baj ebből nem is lett volna, mert János nyelni megtanult az apja portáján. De amikor a többi pénzből Margit összeszorított ajakkal márvány kriptát emeltetett az álmosligeti temetőben, Vak Kántás János fölhorkant, akár a sebzett disznó: „Megcsaltál, Margit! Megcsaltál egy halom kővel. Úr lehettünk volna, ha bízol bennem. De szolga vagyok megint – hát jó, ha így akartad” – és kiköltözött a régtől használatlan nyári konyhába.

      Évek jártak el fölöttük. Ha találkoztak is, elkerülték egymást. Bánatból s büszkeségből jutott is, maradt is mindkettejüknek. Mígnem a külső világ, melyhez kevesebb közük volt, mint amennyi egymáshoz maradt, úgy döntött, hogy mindenkitől elvesz mindent: földet, szerszámot, lábas jószágot – és fölszántja a ligeti temetőt.

      A kriptát nézték mindketten, ahogy a földgép elborítja. Margit a sír mellől, János messziről. De ő sírt hangosabban. Aznap éjszaka se váltottak egyetlen árva szót sem. Csak ölelkeztek, és itták egymás könnyét. Harcoltak és ernyedtek, küzdöttek és engedtek attól fogva, éjre-éj, oly szenvedélyben, mely után nappal sem kívánkozott beszéd. Aztán a rend szerint megszületett Vak Kántás Péter. Nevelték, ahogy tudták: több volt benne a mozdulat, mint a szó. Több a csönd, mint a beszéd. Végül pap lett belőle. Mikor a szemináriumból visszatért, oly természetesen foglalta el helyét a megüresedett parókián, mintha oda született volna. És beszélt. Csöndesen és szépen. „A szószék fölött Isten szent ege kéklett” – anyám legalább is mindig ezt mondta, mikor hazajött a miséről, emelte égnek a tekintetét Guszti, a marhapásztor. „Attól fogva a templomba azok is eljártak, akik addig még a tornyát is csak messziről vették észre.”

 

Ám az, hogy Munkácsy Bíró Márton aranyából kripta épült, nem csupán Vak Kántás János dühét korbácsolta föl, hanem Munkácsy Sándorét is, aki későszülött testvére volt Cinkota egykori urának. Sokat nem tudhatni róla, csak hogy afféle élveteg tekintetű művészfajzat volt, kékfestett kendővel a nyakában, s hogy bokáig érő, festékfoltos köpenyben grasszált még az utcán is, „ha kiette a fene a műterméből”. Guszti szerint hatalmas, tarka vásznakat festett, ordító színekkel és ordenáré nőkkel, akiknek feje nem volt, csak fara meg szőre, és „oda” vörös festékkel leöntött kavicsokat ragasztott – ám Guszti e téren nem a legbiztosabb hírforrás.

      Valami nagy bika mégsem lehetett, mert – faluszerte beszélték – felesége, a vénuszi idomokkal bíró Jacsmenyik Irén piacon-utcán egyre a férfinépet kémlelte, s a templomba is csak azért járt el, hogy mise közben elkapjon egy-egy sóvár tekintetet.

      Valaminek végül történnie kellett: talán Munkácsy Sándort szállta meg a festőinél teremtőbb ihlet, talán Irén nem hagyta annyiban a dolgot, s végtére rikító vásznára fektette az urát – gyermek született a piktor házában, ki a keresztségben a Melinda nevet kapta.

      De itt a homály már köddel fenyeget. Álmosligeten percet sem szűnt a szóbeszéd arról, hogy Melinda apja valójában nem más, mint Kántás József, az egykor hazatérített tékozló fiú, aki időközben kitűnt a történetből. Úgy hírlett, hogy az elvadult Kántás-porta elvadult ura volt az, aki hajlott Irén hívogató tekintetére, s besegített a gyerekáldásba. A pletyka Munkácsy Sándort sokáig el sem érte („ki se ette a fene a műteremből”), de amikor elérte, szenvtelen kipakolt – a ház elé, mindent: bőröndöket, járókát, gyereket. Jacsmenyik Irénnek így telt ki a sorsa, de nevetett rajta teli torokból. „Hogy a pemzlid nyele állna a valagadba!…” – a környéken csattogtak a zsalugáterek. A nép a réseken át figyelte, miként rakja föl Kántás József a betyárbútort a taligára, s húzza hazafelé, bal kezében a síró Melindával. Irén a szerelvény végén baktatott, s káromkodott zokogva.

 

Eseménytelen évek jöttek – mondaná a krónikás, ha megelégedne a közhelyekkel. De se meg nem elégedhet, sem eseménytelen évek nem jöttek. Idős Kántás János akkorra már megroggyant a sorscsapások alatt. Földjét elvették, a fiát elüldözte, ez a másik meg „mihaszna volt, semmirekellő  lett”. Irén jöttének először megörült, „talán még ráncba is szedi a senkiházit” – tépelődött fakó hangon a kocsmában, de ez nemigen érdekelt senkit: Melindáról faggatták volna inkább... Egy reggel híre jött, hogy kiöntött a patak. Idős Kántás János akkor újra s utoljára a térdére ültette Melindát, gyípacizott vele, aztán csöndesen elment. Úszó gerendák, fölpuffadt disznók és rothadó tyúkok között látták, ha őt látták, széttárt kezekkel, arccal a fenék felé fordulva sodródni. Temetése nem volt; Kántás József a halottkémen nem ismerte föl az az apját (Jejtelesz bácsi írta ezt Nyugat-Berlinből, aki annak idején irhabundát alakított át a Balogh főtörzs lányának télire, „még két kis kesztyűt is kihoztam belőle”.)

      Igen, esemény adódott bőven: Kántáséknál állt a világ, pedig dehogy is állt; József és Irén a szomszédság színe előtt állt bosszút az „álnok, fürkész világon”. Ették, amit az udvar adott, s tették, ahogy a kedvük parancsolta. A mosóteknő rengett, akár a hánykolódó tenger, hullámai átcsaptak a káván, midőn Kántás József és Munkácsyné Jacsmenyik Irén mohón áldoztak átkozott szerelmüknek. Kisvártatva újabb gyermek sírt az udvaron: megszületett Kántás Kis András. Két évesen már pányván tapogatta a körtefa körül a földet, s nézte értetlen szemekkel, miként üti le a tyúk fejét az apja, hogyan fojt macskát, belez ki ürgét, menyétet, sündisznót – és sütögeti a húsuk nyílt tűzön…

      Itt már a szálak összebonyolódnak, s a mesélő sem igen ismeri ki magát. Tény, hogy Kántás József és Jacsmenyik Irén néhány eszelős, s egyre iszonyúbb év múltán meghaltak: József megmérgezte Irént, majd fölakasztotta magát a körtefára. „Búcsúlevelet nem hagytak, de az nem is lett volna méltó hozzájuk” – mondta Guszti, a marhacsősz filozófus, de hogy honnan vette, nem tudható.) Valaki látta, hogyan birkózott zokogva Kántás József a földön vergődő Irénnel, s az összehányt gúnyáját le se vetve dobta át a kötelet a faágon. Kántás Kis András még előtte eltűnt, senki nem tudta, hová. Állami embert nem láttak a környéken.

      Munkácsy Melindát Munkácsy Sándor elismerte; aláfirkantott minden passzust, amit az orra alá nyomtak. Elismerte a lányának, de vissza nem fogadta. Igaz, Melinda sem ragaszkodott a költözéshez. Attól fogva egyedül lakott a Kántások kiürült portáján. Hamar föltalálta magát, rendet rakott, szerényen élt, szavát se lehetett hallani, csak ha megkérdezte, mikorra hozza a tiszta ruhát, hogyan szortírozza az eszcájgot, s hogy az összes babot eladja-e a piacon, vagy más tervük van a háziaknak. Csönd, hosszú és álmatag csönd ült Álmosligetre.

      Mígnem Melindán – még szinte gyereklányként – kiütközött az állapota. Gömbölyödött a hasa szépen, nőtt-telt a melle, nehezült a járása. Óvatosabban végzett minden munkát, de ugyanoly precízen, mint elébb. S mert nem mondott semmit, s mert a dolgában hiba nem akadt, nem is tudott emberfia jottányit sem a történtekről. Csak annyit, hogy Melinda otthon, egyedül szülte meg a lányát, s hogy másnap délelőtt menten a templomba vitte: keresztelné meg Vak Kántás Péter, a jólelkű plébános. Hétfőt írt a naptár, a piactér mégis teli volt ráérő asszonyokkal – komótosan vizslatták a semmit. Melinda a gyermekkel sokáig időzött a sekrestyében, mintha cseppet se izgatná a kint lebzselő tömeg. Aztán sietve s némán átvágott a téren. (Hogy így történt-e valójában? – a képzelet diktál, az olvasó ítél. Mindenki teszi a dolgát.)

      Álmosligeten persze sokáig nem maradhatott titokban semmi. Tudva lévő lett, hogy a kislányt Katalin névre keresztelték, de ez nem adott volna okot a találgatásra. Az már annál inkább, hogy a teljes neve Munkácsy Katalin lett. Miért Munkácsy? – a plébánosnál hiába próbálkozott a nép, bár Vak Kántás Péter a vasárnapi szentbeszédbe szőve sejteni engedte, hogy a névválasztás korántsem véletlen. Akkor hát a tulajdon apjától esett meg? Igaz, járt hozzá is gyakorta, mosni, takarítani, kertet gondozni…

      De hiszen a piktor, miután egyedül maradt, s legkivált Irén halála óta, jószerént megbolondult: előbb a háza kertjében rendezett kiállítást az ótvaros festményeiből, s a kezüket rángatva próbálta a járókelőket betéríteni az udvarba. Később az üres piactéren próbálkozott: „Az új művészet irtózik a széptől! A szépség álnok! Hazudik és megcsal! Irtózzatok a széptől, és imádjátok a romlást! Imádjátok a fertőt! Az ösztön üljön diadalt rajtatok!” – de pechjére a piac az iskola mellett volt, s az igazgató kihívta a rendőrséget. Ezzel Munkácsy Sándor sosem volt művészi karrierje véget ért. A festményeit elkobozták. Némi habozás után belesimult a való világba: plakátokat festett a kultúrház homlokzatára.

      Melinda tette a dolgát, Katinka pedig – így szólította mindenki Munkácsy Katalint – szépen gyarapodott. Anyját néhanap még énekelni is hallották: így csitítgatta, így vidította a kislányt. „A maga nevére vette – ebben egyezett ki végül Álmosliget elmélkedésre hajlamos népe –, de hiszen jól is tette az árva.” S fölemlítették még a plébános atyai jóságát, mert igaz hívőre vall, ha az Úr színe előtt megbocsátunk a bűnbe esettnek. Az Ő dolga lesz a végső ítélet, s csak Szent Péter asztala előtt kell majd az igazi apa nevét bediktálni.

 

Az idő szakasztott olyan, akár az elbeszélés. Hosszú csöndek tördelik szét, s ugyanők rakják össze. Történetünk a végéhez közeledik, de hogy megtudjuk-e, mi s mi végre alakította – az talán örök talány marad.

      Munkácsy Katinka fölnőtt. Vállas lett és mellyes, szelíd és szorgalmas. Összefonódott benne sok szál: kibogozni egy tudósnak is becsületére válthatott volna – de hogyan is lehetett volna efféle tudós Ligeten? Nem is volt szükség a tudományra, hiszen ment minden a maga rejtélyes, mégis köznapi útján.

      Vak Kántás János és Munkácsy Margit pedánsan éltek: a szegénységüket úgy viselték, akár a negyvennyolcas honvédok a semmit érő medaliont szakadt-tiszta gúnyájuk mellén. Együtt jártak mindenhová, és mindig kézen fogva. Évente egyszer, az esküvőjük napján, kenyeret, sajtot, almát csomagoltak a fonott fedeles kosárba, és átgyalogoltak a cinkotai kőfejtőhöz, amely fölött a cserjék már végképp benőtték Vak Kántás János csudaszép álmait.

      Mondom, Katinka lassan belenőtt a világba, olyan szépen, ahogy az anyja élt. Az idő mindent önmaga rendez el, s úgy volt az rendjén, hogy a Kántások és Munkácsyak drámáját is belehajtogassa az álmosligeti legendárium sublótjába. Hogy miként zuhant ki onnan mégis, annak megmondhatója nincsen. De kizuhant, s akkorát dörrent, hogy belesiketült a világ. Katinka egy vasárnap délelőtt, hazajővén a templomból, csöndesen összecsomagolta kevéske holmiját, és búcsút se mondva sírva rimánkodó anyjának, behajtotta maga mögött a kaput.

      Nagy a Melinda vétke, mindenki tudta. De hogy miben áll, azt senki sem. Tőle biztosan nem: ő magában nyilván szentül megfogadta, hogy csak a Szent Péter asztalánál diktál majd be minden választ a rubrikákba. Az az idő pedig még messze volt; Munkácsy Melinda vitte tovább a sorsát, még ha a málhája immár az egekig púposodott is. S a nép úgy figyelte őt is, akár Ágnes asszonyt a bírái: borzongó irgalommal. Arca megfogyott, kezei megnyúltak, de a tartása épp’ oly egyenes maradt, mint amilyen eleven s izzó a tekintete. Ment Ligeten minden átkozott nap, tette a dolgát, s szólni csak akkor hallották, ha kérdezte: mikorra hozza a tiszta ruhát, hogyan rakja az eszcájgot, s hogy a szedett borsót mind elvigye-e a piacra. Ment ő mindenfelé, csak arra nem, ahol a Polgári kör népe gabalygott, a kocsmáé, melyben Pici Baba, született Munkácsy Katinka, a tulajdon egy lánya volt a csapos és a bérlő egy személyben.

      Arra egyszer ment csak: azon a gyászos kánikulai napon, ahonnan a történetünk hógolyója elindult lefelé (v.ö. a mesélőkedv nem mindig jár együtt a képzavar iránti érzéketlenséggel, a szerk.). Ment lassan s elszántan, mint akit önön hóhérja szólít, s lezuhant a saját sarába a buszmegálló peronján. Akkor, amikor két üvöltés szedte szét az eget: Kántás Kis Andrásé és Vak Kántás Péteré.

 

A történet itt valóban véget ér. Valamire való elbeszélő tudja, nem élhet vissza az olvasó bizalmával. Nem mondhatja el, amit csak sejdít, s nem térülhet el arra, ahová a szeszélye irányítja. Eleddig is túl sok volt már a szóbeszéd. Túl erős a vágy, hogy az idő és a mese hézagait kitöltsem. Az már végképp nem fér bele, hogy Csövi Veréb dadogására hagyatkozzam. Hogy hitelt adjak neki: ajándékot vitt Munkácsy Melindának. Hogy kétely nélkül elfogadjam, napokig gyakoroltatták vele az üzenetet, s a szolgálatáért cserébe egy álló éven át minden napra két ingyen nagyfröccsöt ígértek – Baba és a Görög.

      „Tudtad, hogy szerelmes vagyok a papba. De nem mondtad meg, hogy ő az apám. Én nem tudok megbocsátani, de a Görög hazajött. Ő az öcséd. Ő küldi ezt a csokoládét. Üzend meg a Verébbel, ha látni szeretnéd. ” Csövi Veréb sírt. Tízszer futott neki, míg végre összehozta a mondatokat. A vasútállomás keskeny peronján ültünk, támláját vesztett kőpadon, vedlett jegenyefák alatt. Csövi letérdelt elém, és a vén, ugrándozó fejét befúrta az ölembe: „Nem iszom többé” – mondta fuldokolva, de nem dadogott. „Isten szereti Melindát.”

 

Utóirat

 

Száz évvel később előkerül majd egy levél. Egy slájfni papiros, amiről akkor senki sem fogja tudni, kitől származott, kinek íródott s miért. Ez lesz ráírva:

       „…láttam, hogy bántanak. Szagolgatnak és hempergetnek. Sírtál és dobáltad magad. Láttam, ahogy rád fekszenek. Úgy nyüszítettél, mint menyét a hurokban. Aztán már nem jajgattál – hurcoltad a pici segged, és dörgölőztél, mint a macska. Én meg ki voltam kötözve a fához. Aztán egyszer odajöttek és kioldoztak. Apa fölkapott, és odadobott anyánknak. Jó volt. Feküdtünk a földön. De anya lefelé szorította a fejem, a hasa felé, és ott rettentően büdös volt. Próbáltam szabadulni, de apa megütött. Annyira megütött, hogy elájultam. A combjaid közt ébredtem föl. Lihegtél, járt a hasad föl-alá, én pedig rettegtem. Azok ketten néztek minket, közelről, éreztem a forró leheletüket. Megpróbáltam lecsúszni, de visszalöktek, és te is átkulcsoltál. Végül apa fölrántott, a hóna alá vett, aztán ledobott a földre. „Szedd a gúnyádat!” – mondta, és elvitt. Elvitt egy pasashoz, és ott is hagyott örökre. Gózonnak hívták. Rendes ember volt. Nemsokára átszöktünk a határon…

      Azt a bonbont megmérgeztem. Ha eljössz a kocsmába, megkapod a szérumot. S akkor csak annyit szenvedsz majd, amennyit megérdemeltél.”