BARÁTFÜLE
(Mauyori álma)
Belardust, ahogy akkortájt Mauyorit, az özépetait nevezték, az Inquisitio örökös koplalásra ítélte. Belardus örmény volt, esetleg besenyő, avar, kazár, nagy valószínűséggel cigány, tehát magyar. Passzusa nem volt a származásáról, valami bokorban születhetett, ha megszületett egyáltalán; az, hogy valaki él, még nem bizonyítja a létezését. Belardust ez a nüansz nem izgatta módfelett – annál inkább a hatóságot. Bár meglehet, épp’ e spácium* óvta meg a de facto lélekemelő autodafétól.
„Ne keress vizet ott, ahol nem fakad forrás!”, idézett valami zen bonmót – nem emlékezetből, csak fejből – a zenitjéről csusszanó Vádolka, s az ítélőszék tagjai bólogattak. Belardus állt és nem gondolt semmire. Mondhatnánk: rapelgett (szövegromlás: lepergett) előtte az élete. Ám ő anyjára se gondolt, akit nem volt szerencséje ismerni, s atyjára sem, akit dettó. Mi több, boldog gyerekkorára sem a ligetes patakparton, hol a falubéli gyerekekkel csúzlizott és pecázott; ti. se liget nem volt, se patakpart, nem beszélve a gyerekkorról. Belardusnak a puszta korpuszán kívül nem létezett semmije, csak a hite.
Amióta az eszét tudta, volt. Miként keze, lába, arca. „Akár a többieknek” – gondolhatta volna. Hogy közibük való-e? – a kérdés be se fordult soha a fejébe. Csak törlesztette csöndben sosem volt tartozását. Ahol építettek, falat rakni állt be. Ahol vetettek, vetni; ahol arattak, kötni. Ha ünnepeltek, táncolt. Mikor temettek, gyászolt. Summa summárum, istenien érezte magát. Magához vonta a táj, eltartotta az élet. Etette gombával és gyümölccsel, lecsóval és paszullyal, rakott krumplival meg grenadírmarssal, salmbuccal, hallal, sólettal, töltött libagégével, pirburggal és párkáppal, diós-lekváros palacsintával, aranygaluskával, máglyarakással, derelyével. Belardus nem tudta, mi a hit. Csak élte.
A templom alapozásakor jöttek el hozzá. Inkognitóban. Mauyori, vagy ahogy mi ismerjük, Belardus, ránézésre föl se ismerte őket. „Valld meg, Belardus! – mázolta mézesre égnek álló ujját Vadul-ink –, és nem lesz semmi gond.” Mauyori, esetünkben Belardus, pofákat vágott. Mintha színről színre semmit sem értene. „Ördögien ravasz vagy, testvér! Eltüntetted a nyomokat!?” – vicsorgott Ább, a Leg-ink. „Szül.any, gépj.vez, taj, szig, pin: kuka, ugye?” Kis L-ink, aki egy lúd tollával ékeskedett, szúrós malacszemét szegezte Belardusra: „Tökkolompként harangozni? – majd beharangozunk mi neked, te szemét!” Körbeállták. „Töklevélként árnyalni? – hogy a lótetű rágjon meg! „Töklámpásként világítani? – rakunk olyan tüzet, hogy szotyola lesz belőled!” Belardus bámult. „Akkor napraforgó volnék...” – de hallgatott. „Eretnek! – üvöltöttek egy szájjal a fejek. – Összefonná az össze nem tartozót!”
Belardus hallotta, amit hallott, s nem értette, amit látott.
Kisvártatva a Szék előtt állt, lagymatag. „Ne keress vizet ott...”, de ezt már tudjuk. „Vádoljuk meg azzal, hogy hűségcédulákat árult!” „Vagy, hogy belopta a harangba a kongást!” Ink Visitor, a székelnök, márgás arccal nézett végig kedves inkvizítorain: „Mi se vagyunk már a régi” – hezitált szomorkásan. – És hát a kassza... Az se.” Szemlátomást borongott. „Mennyibe fájna ma egy jófajta égetés?” Osztottak-szoroztak, kalkuláltak: oszlop, kötél, fa, alágyújtós, kerítés, körítés, öregisten – áfa nélkül is, projekt alapon is, csak maga az önrész is megvan vagy rengeteg.
Visitor Fő-ink ekkor súlyosan fölállt, szemmel vert, s szólalt egyszersmind mézesen: „Belardus, barátom, barikám, hát nem érted? – érted jöttünk, nem ellened!” Mauyori, akit éppen Belardusként emlegettek, mondhatta volna: „Éppenséggel én jöttem.” De mint szokása volt, ezt is elhallgatta: „Praetoriánus kísérettel.” „Szeretünk mind a vérpadig, s ez az érzés certe mindőnket letaglóz. Ám ha beismernéd, exempli gratia, hogy a hit bűnébe estél, eláshatnánk a bárd mellé bízvást a gyújtóst is, s kiáshatnánk de profundis valami modicus, noch dazu banalis suppliciumot. Aztán mehetnénk is rögvest istennek hírével.” Belardus a súlypontját helyezgette. „Nincs megoldás, mert nincs probléma” – idézhette volna a majdani klasszikust, emlékezetből, ha előre lát, s ha sejtette volna, mi a vétek.
A karthauzi csöndet Ink Bátor békebagarja sóhaja zúzta szét: „Úúúú! Na, vegyünk két félig teli hordót, Belardus, te istenbarma. Ha a bögrémmel, te IQ-rokkant birka, az egyikből a másikba locsolok, akkor ugye, ki is merem a vizet, meg: folytasd!” „Be is merem!” – rikkantott hirtelen s váratlanul Belardus, propter grate. Ámen!
Így hát Belardus, modice, versus banalice, örökös koplalásra ítéltetett, s még egy üres tányért is nyomtak a kezébe: ha megehűl, hát förtelmetes gőgjét (szövegromlás: hitét) fogyassza belőle. Ám visszatérvén övéihez, iudiciumát az emberek in concreto félreértették: „Add az ibriked, Belardus, hogy az ebek kaparnák el a nevedet, még nekünk találsz meghalni!”
Mennyi homok pergett le az idők nyakán, nem tudni. Történt, hogy koldusbarát (vándor poéta?) telepedett le a faluszéli eperfa árnyékába, s nyeldeklőn figyelte, hogyan falatozik Belardus. „Beldardus! – hördült fel –, te zabálsz!?” „Kis L-ink? – hüledezett Mauyori, akkortájt már csak volt Belardus. – Hát a lúdtollad hova hagytad?” S kanalazta a Mámi derelyéjét. „Szomorú disznószar, de megrepedeztél” – sóhajtott el egy régi dallamot, és a tányért a peregrinus kezébe csúsztatta. „Inkognitóban, ugye?” „Légy átkozott!”, sziszegte Kis L-ink, azután megenyhült. „Mi a rossebet imádsz te, nothus diaboli, ebben a földszintes paradicsomban?” Füle tövét vakarta, s tett, mintha gondolkodna Belardus. „Legkivált, kisúr, a barátfülét. Úgy látom, ízlett neked is.”
*A játék kedvéért sok idegen, legkivált latin szót és kifejezést használtam, gyakorta önkényesen. Igyekszem a megfejtésükben segíteni, noha tudom, nem minden olvasót szórakoztat a ludus eme formája - tőlük elnézést kérek. (ME)
spatium – hézag
de facto – ténylegesen
autodafé – kivégzés
praetoriánus – testőr
certe – minden bizonnyal
exempli gratia – például
de profundis – a mélyből
modicus – szerény
noch dazu – ráadásul
banalis – jelentéktelen
supplicium – büntetés
iudicium – ítélet
in concreto – valójában
propter grate – már-már hálásan
peregrinus – vándor
nothus diaboli – sátán fattya