Pogány triptichon

Autócsavar

 

— szólt a telefonba a negyvenes napfényember, és valami arcátlan bájjal utánam kacsintott. A napfényember maga volt az egészség, a szatócsok sunyi szervilizmusa és az alkalmazottak megalázó sértődöttsége nélkül. Hálás voltam neki, hogy két percig jól érezhettem magam a törpe boltban, és hálás voltam a szóért is: „autócsavar", ízlelhető, játékos, pimasz szó, amiről rögtön tudni: ha eszembe jut, fölidéződik majd e pillanat, amikor könnyű voltam.

 

Sütött a nap az utcán, de a hőség már alábbhagyott. Éhes voltam. Rászántam volna magam egy gyors ebédre, ha bejön egy kisvendéglő. De nem akart bejönni. „Ha nem, hát nem" — gondoltam, és sietve indultam a lukba.

 

Ekkor lódult elébem az az ember. Talán a kapualjból jött, tántorogva, s csaknem legázolt. Félmeztelen volt, s egy pillanatra úgy látszott, mintha valami kultikus táncot járna: zuhant, kiterpesztett, ingott, teljes súlyával hátradőlt, majd az égbe markolva vissza.... Válláról, mintha drótkötélen, leviharzott egy koszos nejlonszatyor, fölrobbant, s a járdára, körbe, mint véres agyvelő, dinnyedarabok szóródtak. Közöttük állt, két tenyerére dőlve, akár egy futó a döntőben, de mégsem: jobbjával tétován utánanyúlt egy közeli repesznek. Hörgött, amikor megszerezte. S mintha csak ez kellett volna az egyensúlyhoz, fölállt.

 

Dermedten édesedtem, mint egér húsa a macskamancs alatt. Lenyűgözött a küzdelem, belém fojtotta a civil undort. S nemcsak a tánc, nem csak a szcéna: az a test is. A matéria. Kivált a fejek.

 

Két feje volt. Az egyik vörösen és puffadtan izzadt a skalpvonal alatt. Onnan kezdett el kinőni, akár egy túlkelt, kérges tészta, melyet pikkelyesre martak a repedések, a fej feje. Nem tudtam a nézésemtől elválni. A látványtól, ahogy az anyag szabadulni igyekszik...

 

Rám támadt: nem bírta el, hogy néznem kellett? A dinnye, mint valami tősúly, föllódult, és előrerántotta a törzsét. Beragadt az idő, akárcsak kamasz koromban, mikor harmadszor jött értem a halál. A kocsisornak árultam újságot, és már forduláskor tudtam, hogy megöl. Néztem a szemét, és hallottam, ahogy majd nekem verődik, ledönt, s ahogy megroppanok a kerekek alatt. A sofőr kiugrott, ordított, aztán derékon fogott, és leültetett a járdaszélre. ..Sok ez neked, fiú" — mondta, s én lassan elfeküdtem. A szétgurult aprópénzt valakik összeszedték és kis kupacba gyűjtötték mellettem. Amikor fölaléltam, egy öregasszony piszkált a botja végével: „Él...”

 

Beragadt az idő, s a szobrom mellett, a levegőben, idétlen araszolt a dinnye, s utána nyomban az a fej. Rákenődött a zöldségpultra? — nem tudom. Azt hiszem, menekültem. De aznap éjjel fotóriporter voltam, és Őt fényképeztem ugyanitt. Bal kezemben ötszázast lobogtattam, bikaviador a leplet, jobb hüvelykem rátapadt a motor kioldógombjára: „Gyere! Gyere! Csináld! Így! Még!...." A kétfejű fújtatva támadt, minótauroszbalett a közért előtti járdán, emberek tapsoltak mindenütt, biztatták az állatot, elestem, a gépet a hónom alá kapartam, s — pókfocista — próbáltam elrugdalni a rám háruló testet. Tudtam: ha azt hozzám érinti, fölállhat, elmehet, és fölállhatok én is és mehetek, révült tánclépésekkel, hulló hajjal...

De akkor még az álom előtt voltam. Tettem a dolgom, s indultam végre haza. Az Emkénél, az aluljáróban cipekedtem, fáradtan már, mert fájt a lábam. Izzadva loptam a távolságot, s csak amikor ki kellett kerülnöm, akkor vettem észre a banyát. Ha nincs, ami volt, elmegyek mellette. Nem látom meg a súlyát. A csontjaira feszülő bőrét, a bőre lila foltjait, melyek szabálytalan csoportokban tenyésztek, s a foltok közepén az apró, gennyes pattanásokat. Ha nem sikerül a beszerzőkörút, egyszerűen lehagytam volna, s úgy marad, látatlanul, a halálos gyerekmesék boszorkánybotja, a könyékig föltolt, átlátszó nejlontasak, s benne a csontok. Nem akartam volna az arcába nézni sem: helyén egy koponya rángott előre-hátra. Ha nincs, ami volt, nem figyelek föl a múmia bevert szemére, tavaly festett hajára, s hogy a korláthoz kapkodó kezén hónaljig csúszott a piros karkötő. Nem rémülök meg, nem próbálok futni. Nem jön be Claire, a rókabundás kísértet, aki gyerekkorom legkongóbb éjszakáján hazáig üldözött: a lépcsőházunk üvegajtajában ma is ott van, tudom, a horpadás.

 

Leültem a Prágai sörözőben, és nem bírtam fölállni. Túlzás, hogy ittam. Készülődtem. Haza, kétháznyi messzire. Otthon akartam lenni.

De előbb még be kellett fordulni a kapualjba, és eljutni a liftig. És ahogy fordultam, és ahogy jutottam, a kukák mellett apámat láttam gyűjteni: figyelmesen vallatta a tárolókat, akkurátusán, akár egy kívülálló. Apám, aki harmadik éve birkózik a cserépurnával a keresztúri temetőben, hogy maradéka az apja-anyja és az elsőszülött kislánya porába simulhasson, szépen volt fölöltözve: viseltes, szürke öltöny, fehér ing („magában mintás, nagyon szerette") és fényesített, bár ómódi cipő. Szakasztott apám a nyugdíjához.

 

Ezzel már nem tudtam... Még fölmentem, még ültem, de a gyerekek egyre durvábban csaptak össze a repeszek fölött, anyám beesett arca percegve száradt, s a koponyája! — rángott, ültében is. „Autócsavar" — jutott eszembe, és súgtam, súgtam, míg be nem jött a napfényember. Arcomba hajolt és kacsintott, mielőtt a skalpvonalnál kiültek rá az első pikkelyek.

 

 

 

Papagájkor

 

Eltemettem. Legyél szabad, mondtam neki, és a spájzablakon kilöktem. Lehet temetni így is: a levegőbe. Lehet utána kesztyűt lehúzni, takarítani. Közben hallgatni odaátról a sikoltozását.

 

Lehet temetni így is: adni egy esélyt. A ragadozóknak. És utána oly puhán csúszik le a kézről a szer, mint ahogyan előtte raja.

Nem öltem meg. Hetek óta tudtam, hogy nem élhetünk így. Együtt. Ezer okom volt rá, hogy megtegyem. De nem vagyok hozzászoktatva. Kamaszkoromban a cimborák élből kinyírtak egy macskát. Addig csapkodták a nyakára hurkolt damillal a falhoz, amíg javában péppé vált. Ma már tudom: ez volt a játék. A kaland: hogy tényleg? Máskülönben csak ráléptek volna a fejére.

 

Rálépni a fejére — ez nem volt minta. Nem lehetett megoldás. Túl azon, hogy durva, gusztustalan is: a reccsenés, a kenődés, a mosás... Először a zacskóra gondoltam. Belerakni, azután elmenni. Nem hallani a tusát. De tudtam, hogy úgyis hallanám.

 

Eszembe ötlött egy eset: élő snecit vettem a teknőcömnek, és máris tudtam, hogy nem volt túl praktikus — aligha bírja majd levadászni. A költő a fagyasztót javasolta: „elalszik”. Elaltatni őt is, ez nem volt ostoba fölvetés. Nejlonba rakni, aztán bele a frigóba — álmosodjék, mint a doniak.

Csakhogy a zaj, amíg szárnyával a zacskót szaggatja, nem hagyott volna élni. Aztán meg: kivenni? Tartani a tenyeremben? Hogy fölpuhuljon? Egyáltalán: még mindig lenni gondban? A temetéssel? Vagy csak dobjam a kukába? Hogy onnan kísértsen?

Kilöktem. „Szabad vagy" — mondtam. „Csinálj, amit akarsz..."

 

Megyek a konyhán át a kábítóért, csapom föl a villanyt és oltom le máris: a szemibe ne menjen. Megyek a spájzba kábítóért, és akkuráttal riglizem az ajtót: huzat ne érje. Ülök, folytathatatlan, és pattanok föl, menni a kábítóért, nem csapom föl a villanyt, ne lássam, ahogyan nincs, nekizúgok a gáztűzhelynek, a föltámasztott vas ledöng, szilánkot ver a nyúltagyamba.

 

Még szétzilálom szemközt a tányérokat, még megkapaszkodok a mosogató élében, „csak részeg vagy”, hárítok el egy susztermattot, és máris megvan a mentség: a nyitott hűtő ajtajában fénylő zöld üveg.

 

Mintha túszszedő fogná a varkocsom. Mintha nyakamba metsző kést akarnék fertőtleníteni, úgy szívom, széles kortyokkal, a vermutot.

Abban a kamrában én már csak így láthatom magam: hátulról. Ahogy lebukok végül, és lekoppantom a földre az üveget. Ahogy próbálok visszatérni. „Súlyegyen” — csapong egy szó a fejemben, s én azt hiszem: ha betalál, megmenekültem. A fényreklámtól, odakint. Messze, valami háztetőn. Lángol, akár egy venyigekereszt.

 

 

 

Kút

 

aztán csak ült. nézte a falat, a konyhafalon a repedéseket, nem látott köztük arcot. az arc innen volt.

 

Állt a fürdőszobában, homlokával a falnak dőlve, így jó volt. Már túl az ürítésen, de még mielőtt le kellett volna nyúlnia. Túl a lánchúzáson, a víz lezúdulásán (milyen hűvös tud lenni minden víz!), a fölállás szaggató fájdalmán, az agyhalálon, benne a marásban, de még innen a terpeszen, a rogyáson, a parancson, hogy csapjon a golyók alá, és nyomja, masszírozza vissza a gumót.

 

Feje a forró betonhoz szorul, karjai ernyedten várják az ordét, mikor a falon átszól a lírikus: Hermann Ottó dögkútból evett, tudtad? A cigányok dögkútból etették, hallod? Mi más a tiszta forrás, ha nem ez? Most csap le. Húzza ki combközéből a véres tenyerét, veri a csempéhez és meríti meg újra...  Csíkok a falon, barnás, darabos pászmák, és két határozott tenyérnyom pirosan. Karókihúzás. Mintha a gerinc távozna belőle szilánkokban. 

 

A dögkút én vagyok, mondta, mikor átért. A költő még a húsokban lubickolt, nem bírt betelni a rothadás szagával. Egy tiszta forrás, folytatta nyomatékkal, és nejlonzacskót kért a háziaktól. Eltüntettem a nyomokat, röhögött fuldokolva, és ráfészkelt a farmer varratára. Mint egy tojó. Ez aztán tetszett. Ez talált. A lírikus lefordult a székről, és a gerincén fetrengve üvöltött: Mint egy toszó! És marcangolta, két kézzel, a lába közül kiálló karót.

 

próbál aláölelni, az elrongyult karját csavarná, szépen, a nyaka köré. sugdos a fülébe, ujjaival becézi, sír, a ráncaiból sós könnyek mossák a verítéket. mintha mentőötlete támadna, a szívtájra borul le hallgatózni. fülét alvadt vér tapasztja egy kosztümkabát helyéhez.

 

Azt, a nagy faszt! — révült föl álmából a költő, s a taxis rémültében beleszaladt a vaspirosba. Faktum, hogy nemcsak a csetnyikeknek kell ma Bosznia! Kiegyezett magával, s újra eldőlt. Rángott a combja, mintha belülről lökdösné a kocsit. A kurvák otthon voltak, és szinte vártak. A kirakati neon kékre festette szemük alján a szarkalábakat. Látod? — azúr!, s már lódult.

 

Mond ez valamit magácskának: — Vénségedre de jó karód van! — azúr? — Csak azsúrozni akarsz? Gyere, leszoplak. — Összerúzsoznád a faszom? — Kenek rá mást is, mogyoróbajnok! — Mogyorókrémet? — A seggedet nem nyalom ki,  szarfaszú. — Petőfivel hogy állsz? — Anyáddal, rohadt buzi! — Tudod: fölül aggálya, alul a rúzs azsúr?

 

Kintről nézte őket, az alagútból. A kerékvető fején ült, a hűvös bronzra igazgatta a farmer varratát. Aztán fölállt, terpesztett, tenyere élével a vásznat rányomta a hibernált gumóra, összezárta a combját és lassan befordult. Malter. Megint malter. Misung busong, gondolta már-már hangosan, és elmosolyodott: a tájon. A táj ott volt előtte, sárga fényben, üresen, akár egy marhatök. Honnan üres egy marhatök? - játszott, hogy időt nyerjen -, kívülről vagy belülről? Nem vette észre, hogy már menekül. Odabent rovarkák ugráltak az ellenfénybe.

 

vérvirágok, türemek, hegek, megkövült bugyborékok, élek, üregek, egy kosztümkabát mintái darabokban.

 

Csak úgy ráfeküdt a mazda fedelére. Karókitűzés, mondta a kivágott kurvának, és hozzátette: mennyi? A kurva kicsi volt és törékeny. Kétezer. Kombinált szopás-baszás. Eldőlt: másfél rongy, nyolc perc. Alagút, föl, kétszer jobbra, nyitott ajtó mögött a számolópribék, gyöngyfüggöny, rabicfal, sötét. Még kitesz két ezrest a nagymama komódjára, még eszébe jut: vissza kéne kérni, aztán már semmi, csak a harc. Az elrongyult karját csavarná a nyakára, ujjaival vadul becézgetné a testét, ajkai lecsúsznak a hánykolódó fejről, a fül mögé, a porcogóra, ott mélyed el a fogaival. Ragaszkodna, legalább ehhez a ziháláshoz. Itt jó, érzi, a gyerekváll hajlatában, ha sír is.

 

Csönd van. Lefelé csúszik az iszamban, a bal mell bimbóját rászorítja a jobb fülére, s hallja, ahogy ver, lüktet, pumpál az, odabent. Kiemeli az arcát, kosztümkabát, suttogja, nagyon szeretnék nyalni. Vérzek, mondja tompán a kurva, és ez talán tapintat. Homlokkal a hasáról: föláll. Befordul, s látja, a gyöngyfüggöny mögül hogy tűnik el a pribék árnyéka. Maradhatsz még, hallja, de most már könnyebb csalni. Rándít a vállán, mint aki túlkerült. „Te is meg fogsz rohadni.”