Azték novella

 

Apám fölment az égi patikába.

 

Apámnak fáj a lába, és már régóta áll a sorban. Hiába bot, hiába türelem. Az égi sorban sokan vannak előtte, és mindegyiknek fáj valamije. A túlvilágon nincs miért sietni. Van idő elég.

 

Apám ingyen szeretne gyógyszert. Hátát a hallgatag üvegfalnak veti, kotorászik a zsebében: ha ingyen volna, futná még két fröccsre. Rágondol, ahogy a vasvázas széken ülne, botját a vasasztal lapjának döntené, kinyújtaná a lábait, és fölhúzná rajtuk térdig a nadrágszárat: süsse a nap a pergamenbőr repedéseit, a kék bőrön a barnás, szivárgó sebeket.

 

Ülne apám az égi kocsmakertben, és sütné a nap a fekélyes lábát. „Ingyen kvarclámpa" — mondaná magának, és beleremegne a csöndes nevetésbe. „Mégsem kétezer." Ennyibe került odalent a lámpa, de annyi nem volt, honnan is lett volna.,, Azért ez más. Végtére is közelebb vagyok a naphoz."

 

Az égi gyógyszertárban nem halad a sor. Apámnak cefetül fáj a lába. „Még jó, hogy itt a Hektor" — gondolja, s lehajolna, hogy megvakarja a kutya fültövét. Hálás neki, amiért megtalálta. Hektor két hétre rá jött át, öreg korcs, emberben volna vagy száztíz éves, és addig szaglászott, míg rá nem lelt apámra. Odaállt mellé a sorba, és nem tágít.

 

Lehajolna, hogy megvakarja a kutya föltövét, de nem bír eléggé lehajolni. Cefetül fáj a lába, hát fölhúzza a barna nadrág szárát, hogy a bot végével megvakarja a sebek körül a bőrt: legalább fájjon másként. Az eb szuszogva föltápászkodik, és belenyal a sebbe. Nyalja sokáig, lassan. Meleg a kutya nyelve, és még a récéi sem kaparnak.

 

Apám csak áll a mozdulatlan sorban, fölgyűrt nadrággal, kinyújtott lábbal, és hagyja, hogy a vén korcs istápolja. Aztán veszi a botját, megvakarja vele a Hektor fültövét, lekotorja a barna nadrág szárát, és kiáll. „Mindegy, hol állsz a mozdulatlan sorban" — mondja, és ránevet a korcsra. Beletúr a zsebébe. Már csak a kocsmát kell megtalálni.

 

Apám az égi kocsmakertben kikészíti az első fröccse árát. Jól süt a nap és kellemes a kocsma: vasvázas székek itt-ott hiányos ülőkékkel, vasasztalok terítő nélkül. „De nem koszos" — mondja apám, elismerőleg. „Ámbátor ez a luk napernyő után ordít." Hőség van itt, közel a naphoz, és apám mindig is izzadós volt. „Noha nem emlékszem, mikor láttam ilyen lukban napernyőt."

 

Leveszi apám a szürke zakóját, s ráteríti a széktámlára. Kigombolja az elnyűtt zöld kardigánt, botját nekidönti a vasasztal lapjának. Eldől a bot, apám nehezen hajol le érte. Próbálgatja, hogyan állhatna jól. Végül becsúsztatja a lukba. „Te leszel a napernyő" — és rázkódik a teste, ahogy nevet.

 

Apám az égi kocsmakertben kicsit riadtan körbenéz: nem volt-e snassz, ahogy magában viccelődött. S titokban reménykedve, hátha elcsíp egy szomszéd nevetést. De csak a Hektor hálás. Apám szívesen megvakarná a kutya fültövét, de túl mélyre kéne nyúlnia. Odarángat inkább egy másik széket, lihegve rásegíti a lábait, és fölhúzza térdig a nadrágszárakat. Sütkérezik.

 

Arra riad föl, hogy jó volna már inni. De sehol a fröccs, sehol egy pincér. Körülnéz. Minden asztal üres.

 

 

 

Apám az égi vándorúton valami árnyékot keres.

 

De az égi fákon nincs levél, az égi égen nincsen felhő, s a kutyának is csak forrósága van. A levegő mint olvadt fém csorog végig az apám hátán. „Ezt azért nem gondoltam" — mondja, de ő se tudja, mondta-e. Szájából izzó gömböcskék potyognak.

 

Apám az égi vándorúton hirtelen egy városba érkezik. ..Mármost ez honnan ismerős?" — kérdezi csudálkozva, mert ismerős, de nem tud ráismerni. Amíg így töpreng, megriad. Mert már nem ott áll, ahová érkezett. Nem ő megy, hanem a házak jönnek. Kapualjak, portálok, vitrinek rohannak jobbra-balra, feje fölött reklámok húznak el, testét száguldó testek kerülgetik. „Mi a franc ez"? — álmélkodik apám. „Valami mozgójárda?"

Az égi forgatagban apám előtt lefékez egy kapu. A tonnás tölgyfaajtó, mintha homokon csúszna, kinyílik. Be kell lépnie. Az óriási előtér üres. Apám megborzong: hideg van a homályos hodályban, ráfagy hátára a ráfolyt levegő. „Maga új?" — kérdezi valaki mögötte. Nem látja, ki az, de bólint.

„Miért bólintok?" — kérdezné, de mást hall. „Négyes ablak!" És apám elindul.

 

Megtalálja a négyes ablakot. Előtte bárszék. „Már csak ez hiányzott, vénségemre kakasülőre mászni." De azért fölül. Odaátról a nevét kérdezik. Megmondja. „Mit akar?" — kérdezi valaki. „Mit akarhatok?" — gondolja apám, s azt hiszi, nem kérdezte. Az ablak mögött türelmetlen csönd ül. „Kísértsen!" — kúszik a hang feléje. „Arra most van hely." Apám nem érti. Zavartan ül, a hátán megolvad a jég. Ahogy kalimpál, elrúgja a falnak döntött botot. Valaki föltámasztja.

 

A hivatalnok az égi fagyban gyorsan lapoz a papírok között. „Föltámadásra nincs esélye!" — mondja..,Százezrek állnak Ön előtt." Apám lekászálódik, behajol a kis kivágaton. „Nekem csak fáj a lábam. Támadjon föl maga!"

 

Kifelé igyekszik apám a nagy hodályból, de még utánaszól a négyes ablak: „A legtöbb, amit ajánlhatok — álom! Gondolja meg! Kirándulások oda, vissza..."

 

„És még a Hektor is elveszett" — vackolja el magát apám az égi menhely alsó ágyán. A zöld kardigánt meghajtogatja, fejpárnának teszi, a szürke zakó két ujjába belegyötri a fájó lábait. Nincsen pokróc az égi menhelyen, fázik az apám teste. Összegörbed, a falnak fordul. „Álom" — dohogja, de békülékenyen.

 

 

 

Lenéz apám az égi kukkeren, és azt látja, hogy billeg a fia.

 

Megemeli nyakán a bőrtokot, a távcsövet belécsúsztatja, sóhajt. „Le kéne menni erről a kilátóról — gondolja —, de hát följönni is nehéz volt."

Kapaszkodik a vaskorlátba, mustrálgatja a meredek lépcsőket. „Majd csak jön valaki." De sehol egy szerencsésebb. Csak a Hektor nyüszít a létra aljában.

 

Leül apám a kilátó deszkájára, és odacsúszik a szélihez. Óvatosan kifordul, a korlát vasát a combközébe fogja. Jobbjával a szélütötte balt rásegíti a fémoszlopra. Homlokával kitámasztja a testét. Himbálódzik apám a szélfúvásban.

 

Ott fenn lassan hűvösödni kezd. Az égi égbolt elforog, s az erősödő szelek egyre idébb fújják a sötétet. Már alig látja a vonyító kutyát, a távcső tokját, lelógó lábait, kézfejét a jeges vaskorláton. „A hó" — mondja apám, s a résnyi pára odaforrasztja homlokát a fémhez. Dülöngél a kilátó az égben, nyikorgó gólem, részeg lidérc, megvadult hintaló, hátán a ráfagyott lovassal.

 

Aztán megjön a hó is. Először pattogva, csípve, szúrva végigsikálja a csupasz tarkót, nyakat, megégeti a pergamenbőr repedéseit, majd megpuhul, meglassul, meghízik a csöndesülő szélben, rátelepszik a kukkertokra, apám görbedt hátára száll, ráül el-elcsapongó ősz hajára. Beteríti egészen.

A bunda alatt jó meleg van. Ég a villany, fűt a radiátor, s a tűzhelyen nem hűlt ki még a grenadírmars maradéka sem. Alszik apám a konyhasutban, nyakán nyáltócsa gyűlik csöndesen. Mint a kutyák, színes szagokról álmodik. A babfőzelék barnájáról éppen, ahogy beléhatolnak a tejföl csíkjai, amikor szívesen szúrja a csengő hangja.

 

Még fölriad, még föláll. Még megiramodik. Még látja, ahogy kiszalad Mária, s falhoz vágódik a kicsapódó ajtólap mögött. Még látja, ahogy elzuhan a másik. Még hallja a sípolást, a fuldoklást, a hörgést. Orrába még fölnyomul a szaga, retinájára még rásül az üres tekintetében ülő félelem...

... mielőtt kicsúszna a kezéből a bot, összeakadnának fekélyes lábai, s teljes súlyával rázuhanna a kőpadlón kalimpáló fiára.

Az égi éjszakában megolvadt a hó. Apám testéről sisteregve fut, kopaszra marja a vastraverzeket. A kacska bal kéz elengedi a fémrudat, a homlok bólint a támoszlopnak, a jobbik kéz a levegőbe markol, a kukkertok a föld felé kacsint, apám gőzölgő teste megbicsaklik, kifordul, és zuhan. Zuhan a megfagyott kutyára.